Ez a kép sokat elmond nekem az emlékekről. Bár azt mondhatnám, hogy azért van itt a kereszt előtt az üres kerekesszék, mert meggyógyult az abban ülő. Sajnos nem.

De a kereszt nem tűnt el, Krisztus munkája nem évült el. Neki van hatalma arra, hogy üressé tegye a kerekes székeket! Nem az a vágyunk, hogy legyen itt egy új épület, ahova majd el tudunk jönni végre megpihenni a „gonosz világ” elől. Sokkal inkább az, hogy üres kerekes székek és mankók lerakatává váljunk, hogy emberek gyógyuljanak meg testileg, de még inkább lelkileg. Találkozás pontot akarunk itt létrehozni, ahol emberek egymással és Istennel találkozhatnak…

Épület nélkül vagyunk, csak a hűlt helye van meg mindannak, ami itt volt régen. Öreg volt már, nem volt ideális, sok feladat volt vele, nem szigetelt jól, mégis sokat jelentett nekünk. Nem maga az épület, hanem az, amire emlékeztetett. Azokra az emberekre, akik önként adtak hatalmas összegeket a megvásárlásra. Azokra az emberekre, akik készek voltak idejüket, energiájukat ide szánni, hogy segítsenek. Nagyon sok embert kiemelhetnék, mégis csak egy személyt említek most meg (bocsánat a többiektől).

Tim rákos daganattal küzdött, de túllépett rajta. Eljött ide segíteni ablakokat beépíteni 2003-ban, valamint más munkákban is részt vett (no meg szerette a digitális kütyüket és a Locheed Martin-nál dolgozott). Vissza akart jönni később is, de a daganat kiújult 5 év után, áttétes lett és belehalt mindebbe. Nem azért emlékszem rá, mert olyan nagy munkát végzett itt (nem is kicsit). Azért, mert miközben itt volt, példát adott az önzetlenségre. Foglalkozhatott volna önmagával, az önsajnálattal, sok minden mással, de inkább azzal foglalkozott, hogy Isten ösztönzésére eljött ide segíteni. Don, Doug, biztosan emlékeztek arra, mit jelentett neki mindez, de azt talán nem is tudjátok, mit jelentett nekünk az ő ittléte. Jó lenne felsorolni emlékeket, társakat, testvéreket, amik és akik eszünkbe jutnak az épület kapcsán…

Közeledik az épület bontása. 2014. augusztusában a hat megpályáztatott cégből a legolcsóbbat választva (durva, hogy akár kétszeres árat is elérhet ugyanannak a munkának a költsége) megkezdődött a bontás folyamata. Utoljára láthattuk az épületünket állva. Igaz, a Google Maps Street View még mindig a régi épületet mutatja, így még meg lehet nézni, hogy nézett ki régen.

Google Street View kép még a régi épülettel

Kész! Ahogy a munkagép nekiállt ledönteni a falakat, végképp visszafordíthatatlanná vált a folyamat. „Felégettük” magunk mögött a hidat, így most már végképp nem tehettünk mást, minthogy Istenre bízzuk magunkat. Soha nem gondoltam volna eddig, hogy egy romos, öreg épület micsoda - hamis - biztonságérzetet tud adni!

A bontás pillanatképei:

Kiárusítás. Nekiálltunk számba venni, hogy mi az, amit még használni fogunk majd az új épületben, és mi az, ami már nem jön velünk tovább. Olyan dolgokat is eladtunk, ami ugyan jó lenne később, de a tárolással nagy eséllyel tönkre menne. Mindent valamivel a piaci ár alá lőttünk be a garázsvásáron, hogy ne sokáig tárolgassuk. Ami beérkezett, az mind ment az épületalapba (képletesen és konkrétan is).  Így került eladásra például a korábbi bejárat feletti plexi tető a gerendákkal együtt és lett Gézáéknál új funkciója, vagy épp került hozzánk néhány bútor, megint máshoz az irodai számítógép és így tovább. Sokáig tervezgettük, hogy mi az, amit mindenképp használnánk és mi az, amit nincs értelme raktározni. Egyes esetekben nehéz volt a józan észre hallgatni az érzelmek helyett. Nem is gondolnánk, mennyi emlék tud összegyűlni pár év alatt is. Nem bírtam kidobni a régi gyülekezeti táblát sem, felraktam hátra a műhelybe. Néha az érzelmek diktálnak.

A régi tabló

2014. április 6. azaz az első alkalom, amikor újra más helyen tartjuk az istentiszteletünket. Korábban, a gyülekezet indulásakor már több helyen jöttünk össze. Csaplárék különböző házainál a Szabadság utcában vagy a Barát utcában, de például a Március 15. téren is voltunk egy ideig. A HEMO-ban még nem. Eddig.

Örömhír-Klub a HEMO-ban

Egyébként is emlékezetes maradt ez a nap, mert ekkor reggel a mentő jött értem, hogy aritmiás szívproblémák miatt bevigyenek a kórházba. Háromnegyed 11-re azért sikerült saját felelőségre „szabadulni”, így még épp odaértünk a gyülekezetbe a prédikációra. Emlékezetes alkalommá vált így az egész gyülekezet számára az első HEMO-s istentisztelet.

Azt mondani „induljunk” és elindulni nem ugyanazt jelenti. Hiszen kimondani egyszerű, de mégis merre induljunk, mit csináljunk, hogyan kezdjünk bele? Sokkal nehezebb ez, mint gondolnánk. Csak pár kérdés, ami ilyenkor felmerül: Hol fogunk összejönni? Hova tesszük mindazt, amink már van? Mennyi ember fog emiatt lemorzsolódni? Miből fogjuk mindezt fedezni? Hogy fog kinézni az új épület? Mi lesz majd benne? Rengeteg kérdés merült fel, de csak néhány válasz, azok is cseperegtek.

Búcsú az épülettől

Nem volt könnyű elfogadni azt, hogy úgy induljunk neki a költözésnek, hogy nem látjuk még az utat magunk előtt. Úgy éreztük magunkat, mint Izráel népe, akik felpakolnak mindent és kivonulnak Egyiptom földjéről, de még nem tudják igazán, hova mennek és hogyan jutnak oda, csak egy távoli ígéret földje lebeg a szemül előtt. Így kezdtük el kiüríteni 2013. március végén a gyülekezeti épületünket, hogy az áprilist már az új helyünkön, a helyőrségi klubban (HEMO) kezdjük meg.

Gyülekezeti épület. Szükséges egyáltalán? Kell, hogy legyen egy nagy tér, amit hetente csak pár alkalommal használ egy közösség, egyébként pedig üresen áll? Mi értelme egy saját épületnek?

Ezeket a kérdéseket tettük fel saját magunknak 5 éve, amikor az akkori épületünkön megjelent egy repedés az épület egyik oldalán, végigfutva a mennyezetig, ahol nem állt meg, hanem továbbment a másik oldalig, azon pedig lefutott. Pont úgy nézett ki, mint egy katasztrófafilmben, mielőtt kitör a vulkán. Előtte fél évvel egy hatalmas esőzés során elárasztott minket a három utcából odagyűlt víz, mocsok és szennyvíztartalom keveréke, ami az épület kapujában bő 50cm-nyire, míg a gyülekezeti teremben 32 cm-re volt a padlótól. Nem egy nagy élmény látni – és szagolni – mindezt. Nem csak mi voltunk ennek a tanúi, hanem egy arra járó ember is, aki épp akkor ment el az ablak előtt, mikor kiöntöttünk egy vödör trutyit. Azt hiszem, ez nem vitte őt közelebb Istenhez…

A beázás (gyenge minőségű a videó, bocsi)

Szóval a kérdések. Elgondolkodtunk azon, hogy van-e értelme annak, hogy legyen egy saját épületünk, épp ezért nekiálltunk imádkozni. Hozzávetőlegesen tíz hónapon át voltunk az ÚR előtt keresve az akaratát, hogy lássuk, mire vezet el minket. Akkor azt kaptuk Istentől, hogy itt, a régi épület helyén egy új épületet ad nekünk. Egy olyan épületet, ami nem a hagyományos értelemben vett templom lesz, hanem egy olyan pont a környékbeli emberek számára, ahol közösségben lehetnek, válaszokat találhatnak, megoldásokat problémáikra, legfőképp pedig találkozhatnak Istennel. Ez jól hangzott, így azt mondtuk: induljunk!